Vissza a nyitóoldalra
 
 
 
e-mail
e-mail
Honlaptérkép Videócsatornánk Kövess minket a Facebook-on
Szezám, nyílj ki!  Szezám, zárulj!

Döbrentey Ildikó
A titkok titka

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisnyúl, úgy hívták, hogy Zöldfülű. Tavasszal született, és még semmit sem értett a világból. Ugrándozott a patakparton, és fűtől-fától, repülő madártól kérdezgette:
Mit fecseg a fürge patak?
Éjjel a hold miért dagad?
Mért hajnalban ébred a nap?
Gomba fején mért van kalap?
Mért virágos lent a völgy?
Két fülecském miért zöld?
Susogtak a füvek, zúgtak a fák, búgtak a madarak. Zöldfülű szerette volna érteni, hogy mit mondanak, hegyezte is a fülét, de hiába:
— Nem értem, nem értem! Zöld fülemmel nem értem, hogy mit súg-búg-zúg nekem a világ!
Lefutott a völgybe, és meghempergett a virágokban. A sok virágportól olyan sárga lett a füle, mint a csurrantott méz.
— Sárga füllel jobban értem? — nézett körül.
Hegyezte a sárga fülét. Ám akárhogy hegyezte, sárga füllel sem értette, hogy mit súgnak a füvek, mit zúgnak a fák, mit búgnak a madarak.
Így telt el a tavasz. A kisnyúl füléről lekopott a sárga virágpor. Közben megtanulta, hogy merre találja a legédesebb ennivaló gyökeret és a legtisztább innivaló vizet. Megtanulta, hogy a nap minden hajnalban fölkel, és minden este lenyugszik. Hogy a hold előbb dagad, aztán elfogy, s ha elfogyott, újra dagad. Hogy a gomba kalapja alatt apró magok ülnek, s ha szétszórja őket a szél, a magokból új gombák születnek.
Egy meleg nyári napon Zöldfülű hiába ment a patakhoz: egy korty vizet sem talált benne. Ugrándozott a parton, és fűtől-fától, repülő madártól kérdezgette:
Hová tűnt a fürge patak?
Mért tűz ilyen forrón a nap?
Mért szamócás lent a völgy?
Két fülecském miért zöld?
Susogtak a füvek, zúgtak a fák, búgtak a madarak.
— Nem értem, nem értem! Zöld fülemmel nem értem, hogy mit súg-búg-zúg nekem a világ! — kesergett Zöldfülű.
Lefutott a völgybe, és belehempergett a szamócába. Olyan piros lett a füle, mint a hajnalpír.
— Piros füllel jobban értem? — nézett körül.
Hegyezte a piros fülét. Ám akárhogy hegyezte, piros füllel sem értette, hogy mit súgnak a füvek, mit zúgnak a fák, mit búgnak a madarak.
Így telt el a nyár. A kisnyúl füléről lekopott a piros szamócalé. Közben megtanulta, hogy az erdőben barátok is vannak, meg ellenségek is. Hogy a napsütéstől gyümölcs édesedik a fákon, és bogyó érik a bokrokon. Hogy a nagy forróság után nagy esők jönnek, s akkor újra megtelik vízzel a patakmeder.
Egy őszi napon, mikor Zöldfülű úgy érezte, hogy már-már mindent tud, belenézett a patak vizébe, és azt kérdezte:
Honnét jön a fürge patak?
Mi lesz, hogyha nem süt a nap?
Mért sárgult meg lent a völgy?
Két fülecském miért zöld?
Hirtelen megzörrent mellette a bokor, és egy bóbitás madár röppent fel róla.
Kövess, kövess, Zöldfülű! — búgta.
— Értem, mit búg a madár! — ugrott nagyot a kisnyúl. — Zöld fülemmel értem, hogy engem szólít! — s boldogan eredt a madár nyomába.
Amerre elhaladtak, mindenütt suttogó füvek és zúgó fák kívántak jó utat nekik.
— Értem, mit súgnak a füvek, mit zúgnak a fák! — ujjongott Zöldfülű. — Zöld fülemmel értem, hogy jó utat kívánnak nekünk!
A víz folyásával szemben haladtak. Elöl repült a bóbitás, utána ugrabugrált Zöldfülű. A bóbitás végül leszállt egy bokor ágára:
— Most megmutatom neked a titkok titkát! — búgta. Zöldfülű hegyezte a fülét, és körbelesett:
— ...A titkok titkát?!... — de nem látott mást, csak egy mohos sziklát. A szikla tövében víz bugyogott fel a földből.
Eltűnt a patak.
— Mért ér véget itt a patak? — kérdezte csalódottan.
— Nem ér véget! Itt kezdődik!
— Mi az a kicsi bugyogás?
— Az a bugyogás: a titkok titka — a forrás!
Erre már jobban odanézett Zöldfülű. Nézte a csöpp, fölbuggyanó vizet, és hallgatta a bóbitás búgását:
— A titkok titka, hogy minden lesz valamiből, és mindenből lesz újra valami. Az éjszakából lesz a nappal, s a nappalból lesz az éjszaka. A forrásból lesz a patak, s a patakból lesz a tenger. A tavaszból lesz a nyár, a nyárból az ősz, s az őszből is lesz valami: a  t é l !
— A tél — bólintott a kisnyúl.
Ott álltak a forrásnál sokáig. A bóbitás búgott, a kisnyúl bólogatott. És egyik bólintásnál úgy látta, hogy előrekonyuló fülecskéje nem zöld többé, hanem éppolyan szürke és selymes, mint amilyen az öreg, nagy nyulaké általában.




Benedek Elek
A két bors ökröcske

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy igen-igen szegény ember. A szomszédjában meg még egy nálánál is szegényebb lakott. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták-fogták magukat a szegény emberek, s összeadták a legényt s a leányt.
Azt mondta egyszer a fiatalasszony az urának:
— Hallja-e kend, böjtöljön meg egy pénteket, hátha ad az Isten valamit!
A férj meg is hallgatta a tanácsot, nem evett egy betevő falást sem hét napon át. Hanem az Isten azért nem adott semmit.
— Hm! — gondolja magában az ember —, ez már csak elég volt!
Azt mondja a feleségének:
— Hallod-e, feleség! Süss nekem hamuban sült pogácsát, mert megyek az Istenhez, hadd látom, hol a hiba!
Süt is az asszony, s a szegényember útnak indul.
Déltájt elért a Herec-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, aki a parlagon szántogatott két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi, hogy merre van szándéka, mi járatban van. A szegényember elmondja, hogy s mint.
— Neked adom én ezt a két bors ökröcskét. Ezekből elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérnek értük!
Hazahajtotta a szegényember a két állatot, s másnap mindjárt az erdőbe ment velük. A szekeret innét-onnét szedte össze. Az egyik ember kereket, a másik rudat, a harmadik tengelyt adott, azokat aztán összetákolta. De nem mert a szekérre két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még keveset bízott. Hanem ezek táltosok voltak, s amikor meg akarta indítani őket, megszólalt az egyik:
— Hát ezt a két szál fát kinek rakta, gazduram? Csak rakja meg a szekeret alaposan, hogy recsegjen alatta!
A szegényember jó tetejesen megrakta a szekeret.
Amint kiértek az erdőből, találkoztak a gróffal s a bíróval. Ezek majd hanyatt estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekeret húz. Kérdi a gróf:
— Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegényember?
— Nem eladók, méltóságos gróf úr — felelte a szegényember.
Megharagudott a gróf. Azt mondta a szegényembernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herec-erdőt, be nem veti, s el nem boronálja, ökre nélkül marad. Elbúsult a szegényember. Mit tudjon csinálni?
— Egyet se búsuljon, gazduram — szólal meg az egyik ökröcske —, csak szerezzen ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk!
No, szerez is a szegényember. Egyik ad talyigakereket, a másik ekebaltát, a harmadik ösztökét, kurtavasat, hosszúvasat, s együtt volt az eke.
— Kend csak feküdjék le, s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! — szólt az egyik ökröcske.
Mire az ember felébredt, szépen el is volt boronálva a szántás. A bíró s a gróf kiment, megnézték a szántást, de egy hajszál nem sok, annyi hibát sem találtak.
— No, te szegényember — mondja most a gróf, — ha a takarmányom gyökerestől, mindenestől be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz!
A szegényember megint elkezdett búsulni, de az egyik ökröcske ismét megvigasztalta:
— Egyet se búsuljon, gazduram! Csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi dolgunk!
Be is takarította a két ökröcske egy nap alatt még a helyét is a teméntelen takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegényember nem látott fel a tetejéig. Mikor a kastélyhoz értek, bement a szegényember a grófhoz, s jelentette, hogy elhozta a takarmányt. Addig azonban nem férnek be az udvarra, amíg a gróf a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről. A gróf még meg sem hallgatta jóformán, úgy kidobta a szegényembert, hogy majd kitört a nyaka. Ahogy látták ezt az ökröcskék, fordítottak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s fenekestől felfordították. A grófot majd megölte a bosszúság.
— Hallod-e, te szegényember! — kiáltotta a gróf. — Látni akarom a poklot, milyen ott a világ! Ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz.
Hej, búnak adja magát a szegényember! Hogy tudná ő odavinni a grófot és a bírót, amikor ő még soha tájéka felé sem járt a pokolnak!
Megszólalt az egyik ökröcske:
— Sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt. A szegényember előállott a szekérrel, a gróf s a bíró felkászálódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol felé. Estére kelve a szájához értek. A borsszem ökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a szarvukkal. A gróf nagy urasan besétált, s utána a bíró.
— No, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! — szólalt meg az egyik ökröcske.
A szegényember úgy is tett, s holtig a pokolban rekedt a gróf is, a bíró is.
A szegényember pedig a két bors ökröcskével máig is boldogan él, ha meg nem halt.




Bajor Andor
A tücsök ajándéka

Decemberben tartják az ajándékok hónapját. Vagy az ajándékok hónapjában tartják meg a decembert: ezt nem is lehet pontosan tudni. Legalábbis a tücsök nem volt tisztában vele, holott járt zeneóvodába, zeneiskolába, együtt a társaival, a hangyákkal. A hangyák igen szorgalmasak voltak, sürgölődtek, forgolódtak, azonban nem nagyon tanultak meg hegedülni. Valahogy nem állt oda az eszük, meg a kezükbe se igen illett a hegedű, így inkább csak szorgoskodtak, fáradoztak, de végül egy cseppet sem hegedültek. Általában ötöse volt minden hangyának hegedülésből, tehát úgy-ahogy éppen átcsúsztak, nem is kaptak soha dicséretet vagy jutalmat a nehéz tanulásért, szorgoskodásukért. De azért nem volt semmi baj, mert a tücsök is átment ötössel hegedülésből csakúgy, mint a hangyák. Ő azonban valahogy mégis megtanult hegedülni, mert az édesapja, az öreg tücsök is foglalkozott vele, oktatgatta, amikor jutott reá ideje.
Ezért a nyár folyamán a tücsköt hívták hegedülni a lakodalomba, a hangyák hiába várták, hogy őket fogadják meg. Emiatt egy kicsit meg is haragudtak a tücsökre, amiért annyit hívják hegedülni, keresni, boldogulni. De a tücsök is bánkódott, mert ő szépen keresett a hegedülésből, amíg a barátai csak akkor mehettek lakodalomba, ha netán a saját lakodalmukat tartották volna.
Így hát amikor megjött a december, valamint az ajándékok hónapja, a tücsök készített egy csomagot a hangyáknak meglepetésül. De meg úgy gondolta, hogy evvel ki is engeszteli régi barátait, amiért a muzsikus mesterség nekik ilyen rosszul megy. Fogta hát az ajándékot — volt abban mindenféle finom mag, meg köleskása is —, azután átgyalogolt a szomszédba, a hangyákhoz a hangyabolyba. Már éppen be akart menni, amikor megpillantja egyik jó barátját a bejáratnál.
— Eressz be, pajtás — mondta neki, de ez csak végigméri és rámordul:
— Kit keres uraságod?
A tücsök tréfára vette a dolgot.
— Hozzátok jöttem, mert ma van az ajándékok hónapja!
Erre a kapus hangya hátraszól a főkapusnak.
— Van-e ebben a hónapban ajándék?
Előjön a főkapushangya, a tücsök régi barátja a hegedűiskolából, és végigméri a tücsköt.
— Mi nem osztogatunk ajándékot hatra-vakra vadidegen alakoknak — mondta szigorúan.
Bizony a tücsöknek majd kicsordult a könnye ekkora sértéstől.
— De pajtás! Én nem viszem, hanem hozom az ajándékot!
Ezt rebegte bánatosan.
A két hajdani barátja erre jobban megnézték a tücsköt, azután tanakodtak.
— Ez olyan ügy, hogy mi nem határozhatunk. De értesítjük a magtárnokot.
Azzal kijelölték a helyet, ahol a tücsök várhat.
Nagy sokára visszatértek egy újabb hangyával, a tücsök volt padtársával a hegedűiskolából. Az rámered a tücsökre és felkiált:
— Lemerném fogadni: ez megint kölcsönkérni jött! Még zsákot is hozott magával!
A tücsök elzokogta magát:
— Ne… ne vicceljetek… igazán…
De a hangyák a fejüket rázták. Egymásnak magyarázták, hogy a tücsök zsákot is hozott magával, mert megint kölcsönkér.
— Nem kölcsönkérni jöttem. Hanem ajándékot hozok az ajándékozás hónapjára — magyarázta a tücsök kétségbeesetten.
Újabb hangya sietett elő, akit a tücsök hajdanában egy kicsit megtanított hegedülni. Ő volt a főmagtárnok. Ránézett a zsákra.
— Hadd látom, mit akar ez a léhűtő megint elvinni!
A tücsök sírt.
— De hiszen ez ajándék! Én hoztam!
A főmagtárnok erre elszalajtotta az egyik hangyát, hogy keresse elő a könyvek közül azt, amelyikben pontosan leírták a tücsök léhűtő, lusta, kunyeráló természetét. Nemsokára hozták is, és gúnyosan mutatták az esetet, fehéren, feketén. Kiabáltak reá:
— Csak nem akarja uraságod azt állítani, hogy a könyvben hazugságot írnak?!
A többit már a könyvből olvasták, akadozva, de szigorúan.
— Ha nyáron muzsikáltál… akkor most… táncolj!
És elvették a zsákot, a tücsköt pedig kipenderítették.
Kint hideg volt, vacogva ment haza. Aki nem figyelte meg eléggé, azt hihette róla utólag, hogy csakugyan táncolt.




ZELK ZOLTÁN
A világgá ment porszem

Kukurikú Tarajos, a falu legszebb kakasa kiállt az országút közepére. Kora reggel volt még, nem járt arra senki, de azért égnek nyújtotta a nyakát, és elkiáltotta szokásos reggeli mondókáját:
Kukurikú Tarajos, szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll: ember, állat vagy madár?
Persze ha senki sem járt arra, nem is felelhetett senki. Ezért, hogy mégis megmutassa nagy bátorságát, belerúgott a legközelebbi porszembe, aztán megcsattogtatta szárnyait, és büszkén elindult hazafelé. Azt már nem hallotta, hogy a kis porszem jajgatni kezdett, és így panaszkodott testvéreinek:
— Jaj, jaj! Már megint megrúgott engem ez a sarkantyús kakas! Millió testvéremmel együtt élek az országúton, és mégis csak engem rugdos! Nem is várok én már tovább, elmegyek világgá!
Hiába kérlelték testvérei, hiába marasztalták, a kis porszem elindult világgá. Ment mendegélt, míg a patakpartra ért. Ott aztán megszólította egy sárga kavics:
— Hová, hová, kicsiny porszem?
A porszem meg sem állott, úgy válaszolt a kavicsnak:
Hogy ne rúgjon engem többé Kukurikú sarkantyúja,
otthagytam az országutat, s elindultam vándorútra!
— Hát akkor ne szaladj úgy — kiáltotta utána a sárga kavics —, mert én is veled megyek!
Így most már ketten vándoroltak, mentek, mentek, mendegéltek, míg az erdőszélre nem értek. Az erdőszélen aztán rájuk kiáltott egy vadkörte:
— Hová, hová, porszem, kavics?
Azok meg sem álltak, úgy kiáltott vissza a kavics:
Porszemet a kakas rúgta, elindult hát vándorútra,
Most már én is vele járok, három évig meg sem állok!
Egyéb se kellett a vadkörtének! Leugrott a fáról, és szaladt a két vándor után. Most már hármasban mendegéltek, de nem sokáig, mert a hegyoldalban egy aranyalmafát találtak, s a legaranyosabb aranyalma megkérdezte tőlük, hogy:
— Hová, hová, három vándor?
Most is csak futtában válaszolt a vadkörte:
Kakas elől porszem futott, míg a patakpartra jutott,
patakpartnál kavics szaladt, futok én is, ágrólszakadt!
De már az aranyalma is futott utánuk! A réten a retekkel találkoztak, az is szaladt! Találkoztak a hagymával, az is szaladt! S nyomukban a sárgadinnye, a görögdinnye!
Így szaladtak, így futottak, míg egyszer csak, hogy, hogyan nem, éppen a kis porszem szülőhazájába, az országútra jutottak vissza. Az országút közepén pedig ott állott a kakas, és éppen kiáltotta:
Kukurikú Tarajos, szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll: ember, állat vagy madár?
Így kiáltott, de hirtelen észrevette a porszemet és a különös sereget, ettől aztán úgy megijedt, hogy meg sem állott hazáig. Nem is mert többé kimenni az országútra. A kis porszem elbúcsúzott vándortársaitól; azok is hazamentek, s a kis porszem azóta is ott él millió testvére között.