Hirtelen megzörrent mellette a bokor, és egy bóbitás madár röppent fel róla.

Kövess, kövess, Zöldfülű! — búgta.

— Értem, mit búg a madár! — ugrott nagyot a kisnyúl. — Zöld fülemmel értem, hogy engem szólít! — s boldogan eredt a madár nyomába.

Amerre elhaladtak, mindenütt suttogó füvek és zúgó fák kívántak jó utat nekik.

— Értem, mit súgnak a füvek, mit zúgnak a fák! — ujjongott Zöldfülű. — Zöld fülemmel értem, hogy jó utat kívánnak nekünk!

A víz folyásával szemben haladtak. Elöl repült a bóbitás, utána ugrabugrált Zöldfülű. A bóbitás végül leszállt egy bokor ágára:

— Most megmutatom neked a titkok titkát! — búgta. Zöldfülű hegyezte a fülét, és körbelesett:

— ...A titkok titkát?!... — de nem látott mást, csak egy mohos sziklát. A szikla tövében víz bugyogott fel a földből.

Eltűnt a patak.

— Mért ér véget itt a patak? — kérdezte csalódottan.

— Nem ér véget! Itt kezdődik!

— Mi az a kicsi bugyogás?

— Az a bugyogás: a titkok titka — a forrás!

Erre már jobban odanézett Zöldfülű. Nézte a csöpp, fölbuggyanó vizet, és hallgatta a bóbitás búgását:

— A titkok titka, hogy minden lesz valamiből, és mindenből lesz újra valami. Az éjszakából lesz a nappal, s a nappalból lesz az éjszaka. A forrásból lesz a patak, s a patakból lesz a tenger. A tavaszból lesz a nyár, a nyárból az ősz, s az őszből is lesz valami: a  t é l !

— A tél — bólintott a kisnyúl.

Ott álltak a forrásnál sokáig. A bóbitás búgott, a kisnyúl bólogatott. És egyik bólintásnál úgy látta, hogy előrekonyuló fülecskéje nem zöld többé, hanem éppolyan szürke és selymes, mint amilyen az öreg, nagy nyulaké általában.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy igen-igen szegény ember. A szomszédjában meg még egy nálánál is szegényebb lakott. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták-fogták magukat a szegény emberek, s összeadták a legényt s a leányt.

Azt mondta egyszer a fiatalasszony az urának:

— Hallja-e kend, böjtöljön meg egy pénteket, hátha ad az Isten valamit!

A férj meg is hallgatta a tanácsot, nem evett egy betevő falást sem hét napon át. Hanem az Isten azért nem adott semmit.

— Hm! — gondolja magában az ember —, ez már csak elég volt!

Azt mondja a feleségének:

— Hallod-e, feleség! Süss nekem hamuban sült pogácsát, mert megyek az Istenhez, hadd látom, hol a hiba!

Süt is az asszony, s a szegényember útnak indul.

Déltájt elért a Herec-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, aki a parlagon szántogatott két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi, hogy merre van szándéka, mi járatban van. A szegényember elmondja, hogy s mint.

— Neked adom én ezt a két bors ökröcskét. Ezekből elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérnek értük!

Hazahajtotta a szegényember a két állatot, s másnap mindjárt az erdőbe ment velük. A szekeret innét-onnét szedte össze. Az egyik ember kereket, a másik rudat, a harmadik tengelyt adott, azokat aztán összetákolta. De nem mert a szekérre két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még keveset bízott. Hanem ezek táltosok voltak, s amikor meg akarta indítani őket, megszólalt az egyik:

— Hát ezt a két szál fát kinek rakta, gazduram? Csak rakja meg a szekeret alaposan, hogy recsegjen alatta!

A szegényember jó tetejesen megrakta a szekeret.

Amint kiértek az erdőből, találkoztak a gróffal s a bíróval. Ezek majd hanyatt estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekeret húz. Kérdi a gróf:

— Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegényember?

— Nem eladók, méltóságos gróf úr — felelte a szegényember.

Megharagudott a gróf. Azt mondta a szegényembernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herec-erdőt, be nem veti, s el nem boronálja, ökre nélkül marad. Elbúsult a szegényember. Mit tudjon csinálni?

— Egyet se búsuljon, gazduram — szólal meg az egyik ökröcske —, csak szerezzen ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk!

No, szerez is a szegényember. Egyik ad talyigakereket, a másik ekebaltát, a harmadik ösztökét, kurtavasat, hosszúvasat, s együtt volt az eke.

— Kend csak feküdjék le, s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! — szólt az egyik ökröcske.

Mire az ember felébredt, szépen el is volt boronálva a szántás. A bíró s a gróf kiment, megnézték a szántást, de egy hajszál nem sok, annyi hibát sem találtak.

— No, te szegényember — mondja most a gróf, — ha a takarmányom gyökerestől, mindenestől be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz!

A szegényember megint elkezdett búsulni, de az egyik ökröcske ismét megvigasztalta:

— Egyet se búsuljon, gazduram! Csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi dolgunk!

Be is takarította a két ökröcske egy nap alatt még a helyét is a teméntelen takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegényember nem látott fel a tetejéig. Mikor a kastélyhoz értek, bement a szegényember a grófhoz, s jelentette, hogy elhozta a takarmányt. Addig azonban nem férnek be az udvarra, amíg a gróf a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről. A gróf még meg sem hallgatta jóformán, úgy kidobta a szegényembert, hogy majd kitört a nyaka. Ahogy látták ezt az ökröcskék, fordítottak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s fenekestől felfordították. A grófot majd megölte a bosszúság.

— Hallod-e, te szegényember! — kiáltotta a gróf. — Látni akarom a poklot, milyen ott a világ! Ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz.

Hej, búnak adja magát a szegényember! Hogy tudná ő odavinni a grófot és a bírót, amikor ő még soha tájéka felé sem járt a pokolnak!

Megszólalt az egyik ökröcske:

— Sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt. A szegényember előállott a szekérrel, a gróf s a bíró felkászálódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol felé. Estére kelve a szájához értek. A borsszem ökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a szarvukkal. A gróf nagy urasan besétált, s utána a bíró.

— No, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! — szólalt meg az egyik ökröcske.

A szegényember úgy is tett, s holtig a pokolban rekedt a gróf is, a bíró is.

A szegényember pedig a két bors ökröcskével máig is boldogan él, ha meg nem halt.

Decemberben tartják az ajándékok hónapját. Vagy az ajándékok hónapjában tartják meg a decembert: ezt nem is lehet pontosan tudni. Legalábbis a tücsök nem volt tisztában vele, holott járt zeneóvodába, zeneiskolába, együtt a társaival, a hangyákkal. A hangyák igen szorgalmasak voltak, sürgölődtek, forgolódtak, azonban nem nagyon tanultak meg hegedülni. Valahogy nem állt oda az eszük, meg a kezükbe se igen illett a hegedű, így inkább csak szorgoskodtak, fáradoztak, de végül egy cseppet sem hegedültek. Általában ötöse volt minden hangyának hegedülésből, tehát úgy-ahogy éppen átcsúsztak, nem is kaptak soha dicséretet vagy jutalmat a nehéz tanulásért, szorgoskodásukért. De azért nem volt semmi baj, mert a tücsök is átment ötössel hegedülésből csakúgy, mint a hangyák. Ő azonban valahogy mégis megtanult hegedülni, mert az édesapja, az öreg tücsök is foglalkozott vele, oktatgatta, amikor jutott reá ideje.

Ezért a nyár folyamán a tücsköt hívták hegedülni a lakodalomba, a hangyák hiába várták, hogy őket fogadják meg. Emiatt egy kicsit meg is haragudtak a tücsökre, amiért annyit hívják hegedülni, keresni, boldogulni. De a tücsök is bánkódott, mert ő szépen keresett a hegedülésből, amíg a barátai csak akkor mehettek lakodalomba, ha netán a saját lakodalmukat tartották volna.

Így hát amikor megjött a december, valamint az ajándékok hónapja, a tücsök készített egy csomagot a hangyáknak meglepetésül. De meg úgy gondolta, hogy evvel ki is engeszteli régi barátait, amiért a muzsikus mesterség nekik ilyen rosszul megy. Fogta hát az ajándékot — volt abban mindenféle finom mag, meg köleskása is —, azután átgyalogolt a szomszédba, a hangyákhoz a hangyabolyba. Már éppen be akart menni, amikor megpillantja egyik jó barátját a bejáratnál.

— Eressz be, pajtás — mondta neki, de ez csak végigméri és rámordul:

— Kit keres uraságod?

A tücsök tréfára vette a dolgot.

— Hozzátok jöttem, mert ma van az ajándékok hónapja!

Erre a kapus hangya hátraszól a főkapusnak.

— Van-e ebben a hónapban ajándék?

Előjön a főkapushangya, a tücsök régi barátja a hegedűiskolából, és végigméri a tücsköt.

— Mi nem osztogatunk ajándékot hatra-vakra vadidegen alakoknak — mondta szigorúan.

Bizony a tücsöknek majd kicsordult a könnye ekkora sértéstől.

— De pajtás! Én nem viszem, hanem hozom az ajándékot!

Ezt rebegte bánatosan.

A két hajdani barátja erre jobban megnézték a tücsköt, azután tanakodtak.

— Ez olyan ügy, hogy mi nem határozhatunk. De értesítjük a magtárnokot.

Azzal kijelölték a helyet, ahol a tücsök várhat.

Nagy sokára visszatértek egy újabb hangyával, a tücsök volt padtársával a hegedűiskolából. Az rámered a tücsökre és felkiált:

— Lemerném fogadni: ez megint kölcsönkérni jött! Még zsákot is hozott magával!

A tücsök elzokogta magát:

— Ne… ne vicceljetek… igazán…

De a hangyák a fejüket rázták. Egymásnak magyarázták, hogy a tücsök zsákot is hozott magával, mert megint kölcsönkér.

— Nem kölcsönkérni jöttem. Hanem ajándékot hozok az ajándékozás hónapjára — magyarázta a tücsök kétségbeesetten.

Újabb hangya sietett elő, akit a tücsök hajdanában egy kicsit megtanított hegedülni. Ő volt a főmagtárnok. Ránézett a zsákra.

— Hadd látom, mit akar ez a léhűtő megint elvinni!

A tücsök sírt.

— De hiszen ez ajándék! Én hoztam!

A főmagtárnok erre elszalajtotta az egyik hangyát, hogy keresse elő a könyvek közül azt, amelyikben pontosan leírták a tücsök léhűtő, lusta, kunyeráló természetét. Nemsokára hozták is, és gúnyosan mutatták az esetet, fehéren, feketén. Kiabáltak reá:

— Csak nem akarja uraságod azt állítani, hogy a könyvben hazugságot írnak?!

A többit már a könyvből olvasták, akadozva, de szigorúan.

— Ha nyáron muzsikáltál… akkor most… táncolj!

És elvették a zsákot, a tücsköt pedig kipenderítették.

Kint hideg volt, vacogva ment haza. Aki nem figyelte meg eléggé, azt hihette róla utólag, hogy csakugyan táncolt.

Kukurikú Tarajos, a falu legszebb kakasa kiállt az országút közepére. Kora reggel volt még, nem járt arra senki, de azért égnek nyújtotta a nyakát, és elkiáltotta szokásos reggeli mondókáját:

Persze ha senki sem járt arra, nem is felelhetett senki. Ezért, hogy mégis megmutassa nagy bátorságát, belerúgott a legközelebbi porszembe, aztán megcsattogtatta szárnyait, és büszkén elindult hazafelé. Azt már nem hallotta, hogy a kis porszem jajgatni kezdett, és így panaszkodott testvéreinek:

— Jaj, jaj! Már megint megrúgott engem ez a sarkantyús kakas! Millió testvéremmel együtt élek az országúton, és mégis csak engem rugdos! Nem is várok én már tovább, elmegyek világgá!

Hiába kérlelték testvérei, hiába marasztalták, a kis porszem elindult világgá. Ment mendegélt, míg a patakpartra ért. Ott aztán megszólította egy sárga kavics:

— Hová, hová, kicsiny porszem?

A porszem meg sem állott, úgy válaszolt a kavicsnak:

— Hát akkor ne szaladj úgy — kiáltotta utána a sárga kavics —, mert én is veled megyek!

Így most már ketten vándoroltak, mentek, mentek, mendegéltek, míg az erdőszélre nem értek. Az erdőszélen aztán rájuk kiáltott egy vadkörte:

— Hová, hová, porszem, kavics?

Azok meg sem álltak, úgy kiáltott vissza a kavics:

Egyéb se kellett a vadkörtének! Leugrott a fáról, és szaladt a két vándor után. Most már hármasban mendegéltek, de nem sokáig, mert a hegyoldalban egy aranyalmafát találtak, s a legaranyosabb aranyalma megkérdezte tőlük, hogy:

— Hová, hová, három vándor?

Most is csak futtában válaszolt a vadkörte:

De már az aranyalma is futott utánuk! A réten a retekkel találkoztak, az is szaladt! Találkoztak a hagymával, az is szaladt! S nyomukban a sárgadinnye, a görögdinnye!

Így szaladtak, így futottak, míg egyszer csak, hogy, hogyan nem, éppen a kis porszem szülőhazájába, az országútra jutottak vissza. Az országút közepén pedig ott állott a kakas, és éppen kiáltotta:

Így kiáltott, de hirtelen észrevette a porszemet és a különös sereget, ettől aztán úgy megijedt, hogy meg sem állott hazáig. Nem is mert többé kimenni az országútra. A kis porszem elbúcsúzott vándortársaitól; azok is hazamentek, s a kis porszem azóta is ott él millió testvére között.