Bolondos, jókedvű, magas növésű, széles vállú legény volt az én első tanítóm, Szotyori József tanító úr.

Alig hiszem, hogy négy diákosztálynál többet járt volna ki a kollégiumban, mert tizennyolc éves lehetett, amikor Kisbaconba került mesternek. Okosan, szépen végezte a munkáját, minden iskolaévben húsz-harminc gyereket megtanított írni-olvasni, számolni, néha a pap helyett felolvasta az imát, halottakat kísért énekszóval búcsúztatva a temetőbe, és művelte a falutól kapott földecskéjét.

Nagyon szerette a mi portánkat. Gyakran tartózkodott nálunk szinte egész nap, csak aludni ment haza parányi szobájába, mely abban az épületben volt, ahol az egyetlen, homályos ablakú iskolaszobánk. Szotyori tanító úr nem szeretett senkinek a terhére lenni. Szüleim vendégszeretetét is munkával hálálta meg. Segített édesapámnak szántani, kapálni, kaszálni, szénásszekereket rakni és fát vágni.

Hozzám is nagyon jó volt. Kis szekeret, s a fűzfa ragacsos héjából furulyát faragott nekem. Ha elfáradtam, s ez gyakran megtörtént velem különösen téli napokon, a karjára vett, és úgy vitt az iskolába.

Szerda és szombat délután játékdélutánokat szervezett. Hol az iskola udvarán, hol a cinteremben sereglettünk össze. Ilyenkor szaladgáltak, verekedtek a gyermekek. Ezt a szaladgálást, verekedést azonban meg kellett váltani. Egy tojás vagy egy cső kukorica volt a váltság...

Egyszer szőttes ujjaskám zsebében vittem a játékdélután váltságát: egy tojást. Ez a tojás, addig feszengtem a padban, egyszer csak ropp! eltörött. Jaj, istenem – nyilallt kis szívembe a rémület –, most nekem nem szabad játszanom. Keserves sírásban talált a mester.

– Hát te miért sírsz, Elekecske? – kérdezte.

A gyerekek válaszoltak, ki részvéttel, ki kárörömmel.

– Eltört a tojása, s fél, hogy nem játszhatik.

– No, ne sírj – simogatta meg a fejemet a tanító bácsi –, azért szabad játszanod...

Később, amikor megtudtam, hogy otthagyja Kisbacont, és hazamegy falujába, Szotyorba, sokat búslakodtam, és sírtam is: éreztem, hogy azután a magam lábán kell iskolába mennem, mert senki sem visz többé úgy a karján a fél falun át, mint az én első tanítóm, Szotyori bácsi.

Egy október eleji kora reggel, kinn az udvaron összevissza szaladgáltak rémült sivalkodással a csirkék. Édesanyám és két lánytestvérem: Éva meg Anikó kergette őket. Mikor már azt hitték: megvan! – kisurrant kezük közül az áldozat. Tudtam, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába engem s Anikót, s a két gyermek után két csirke jár a tanító bácsinak. Nem „illeték” a két csirke, de illendő.

Nem is sajnálom a tanító bácsitól, de sajnálom őket, a szegény, megriadt jószágokat. Bár vágyakozom nagyon újra az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi szívemet szorongani érzem, hisz vége a szabadságnak, s még nem is tudom, milyen lesz az új tanító bácsim, Benkő Sándor úr, aki versennyel nyerte el a Szotyori tanítóm elmenetele után üresen maradt mesteri állást...

Miközben kézen fogva az iskola felé közeledtünk édesanyámmal és Anikóval, arra gondoltam, hogy vajon felvesz-e az új tanítóm is a karjára, hogy farag-e nekem kis szekeret s fűzfasípot...

Az iskolában elmúlt az aggodalmam. Nevető arccal, barátságosan fogadott Benkő Sándor tanító bácsi. Beállított a lábai közé és úgy olvastatott próbát velem. Csodálkozott, hogy hat évesen úgy olvasok, mint a vízfolyás, nem döcögve, silabizálva, hanem mutatóujj tapogatása nélkül száguldottam végig a betűkön. Megsimogatta a fejemet, arcomat, álmélkodva fölemelt az ölébe, és megcsókolt. Igen, egy csókkal „írt be” az iskolába. Istenem, hogy fölmelegítette, hogy fölszabadította szorongó szívecskémet ez a csók. Belenéztem a szemébe, és ezt mondtam nagy bátran:

– Tudom az egyszeregyet is, tanító bácsi!

– Ó, ne mondd – mosolygott színlelt csudálkozással.

– Tudom, bizony!

– „Szöktetve” is?

– „Szöktetve” is!

És szöktette összevissza: 5x5, 4x9, 6x7, 9x9 – édesanyám meg gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe.

– Ne féljen, édesanyám – bátorítám loppal oda-odavetett mosolygással.

– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen Benkő bácsi.

Kacagtam, hogy csak úgy csengett a kis iskolaszobácska.

– Ó, mit gondol, tanító bácsi! Négy, négy, négy!

– Ohó – mondta Benkő bácsi komolyan:

A macskának négy a lába,

Ötödik a farkincája.

Erre mind kacagtak: édesanyám, a tanító bácsi, Anikó, csak én szomorodtam el, mert nem olvastam erről sehol... Úgy éreztem, világosság gyúlt a fejemben: mennyi minden van a világon, amiről még fogalmam sincs, de amit érdemes lesz ezután megtanulnom...

Mackó úr meg Ordas koma elindult ennivalót keresni. Egyszerre csak édes illat csapta meg Mackó uram orrát. Törni kezdte a fejét, hogyan férjen baj nélkül a mézhez.

„Hohó! – gondolta magában. – Itt van az én derék Ordas barátom. Épp elég buta ahhoz, hogy kikapartassam vele a tüzes gesztenyét, akarom mondani, az édes mézet.”

– No, koma, akarsz-e belenézni a tündérek kútjába?

– Hát az micsoda? – morogta a koma.

– Látszik, hogy nem jártál annyi híres-neves iskolába, mint én. Hát tudd meg, hogy aki a tündérek kútjába belenéz, azt látja benne, ami szemének-szívének legkedvesebb.

– Például egy gyönge húsú, idei bárányt! – kiáltotta felvillanó szemmel a koma.

– Azt, azt! – hagyta helyben Mackó uram.

– De hát mit ér, ha csak látom azt a bárányt? – morogta a farkas.

– Ha kimondod a varázsigét: burgutargafargakargas, egyszeribe kiugrik a kútból a bárány. Ki bizony!

– Hol van az a kút?

– Ennek a fának az odvába kell bedugni a fejedet, a fa tövében van elrejtve a kút. Megláthatod, ha van merszed.

– Nem félek én semmitől a világon. Hogy is van az a varázsige?

Azzal bedugta a fejét a fa odvába. Hej, uram istenem, ezernyi méh bolydult fel egyszerre, nekiestek, ahol érték, száz fullánk fúródott belé. Kikapta a fejét, nekiiramodott, egyre azt üvöltötte futás közben: „Burgutargafargakargas!” A méhraj utána, egyetlenegy sem maradt az odúban.

Mackó uram nyugodtan odalépegetett a fához, azt morogta magában:

– Rargavargaszmergedverge!

Azzal kiszedte a „tündérek kútjából” az édes, illatos lépes mézet, és mind egy cseppig megette.

A Homoród völgyében fekszik Keményfalva, egy kicsi székely falu: ott még most is emlegetik Lakatos Jánosnak s a máskaunokájának nagy vitéz cselekedeteit. A keményfalviakat is sokat sanyargatták a tatárok, de még jó szerencséjük volt a falun felül a Hollókő nevű sziklaszál, melynek barlangjában meg-meghúzódtak. Egyszer azonban nyomon követték a tatárok a menekülő keményfalviakat, s már-már a barlangnál voltak, mikor a nép vezére, Lakatos János hirtelen megfordult, célba vette dupla csövű puskájával a tatárok vezérét, a veresbélű kánt (azért nevezték veresbélűnek, mert tetőtől talpig veres volt az öltözete), s az első lövésre lefordult a kán fekete paripájáról. Lakatos elsütötte a második lövést is, s a tatárok, kik addig sohasem hallottak puskalövést (csak úgy zengett-zúgott a völgy!) eszök nélkül szaladtak meg.

Így mentette meg Lakatos János a keményfalviakat. Hanem a máskaunokájáról még különb dolgokat beszélnek. Ez is Lakatos János volt, de ez már nem elégedett meg azzal, hogy a falujába várja a tatárokat; ha oda nem jöttek, ment ő utánuk. Járt-kelt, kalandozott mindenfelé a Székelyföldön, s egyszer Csík-Toplicán éppen akkor talált benyitni egy házba, mikor ott hét tatár nyilat kovácsolt.

A hét tatár egyszerre fogta rá a nyílvesszőt, de mind a hét vessző a Lakatos János feje fölött süvített ki az ajtón, mert Lakatos hirtelen a földre bukott. De nem az ijedtségtől, hanem okos előrelátásból. Mert amint a nyílvesszők kiröppentek a feje fölött, abban a pillanatban felugrott, görbe kardját kirántotta, s miszlikbe aprította a hét tatárt. Akkor kiválasztotta a tatárok lovai közül a legszebbet, egy szép, aranyszőrű paripát, fölpattant rá, s elvágtatott, mint a sebes szél. Hiszen jól tette, hogy lóra kapott, mert a falu közt csatangoló tatárok észrevették a cselekedetét, s heten közülük űzőbe vették.

Repült az aranyszőrű paripa, de repültek a nyílvesszők is Lakatos után. Ha egy eltalálja, vége az életének. Éppen az Olt partjához ért, s nem gondolkozott sokáig, beleugratott a mély vízbe. Késő őszre járt az idő, hideg volt az Olt vize, s mire átúsztatott, a hideg víz ráfagyott a szűrére. Mintha csak jégpáncélt húzott volna magára Lakatos János: tetőtől talpig csillogott a testén a jég. Most már lövöldözhették rá a nyilakat: mind visszapattogott a testéről. De nem is szaladott tovább; megállt az Olt partján, s intett a tatároknak: jertek, jertek!

Hiszen jöttek is azok. Heten voltak egy ellen, hogyne jöttek volna. Mind a heten átúsztattak az Olton, de csak három úsztatott vissza közülük: négyet levágott Lakatos János, a többiek elszaladtak.

Ha a Homoród völgyén jártok, nézzetek be Keményfalvára, ott még többet is tudnak regélni Lakatos János vitéz tetteiről.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy szép kertje, amilyent még emberi szem nem látott. Mert ez a kert – úgy tudjátok meg – csupa selyemfüvet termett.

De hiszen teremhetett, nem volt abban a királynak semmi öröme. Ami nappal termett, éjjel mind leette valami ménes, de hogy miféle ménes, azt senki lélek nem tudta.

Állítottak oda strázsát nem egyet, de százat. Hanem éjjel tizenkét órakor csak fújni kezdett az álomszellő, azzal lehullottak a lábukról a strázsák, s aludtak reggelig, mint a fekete föld.

Egyszer aztán kihirdette a király az egész országban, hogy annak adja a leányát, s fele királyságát, akárki fia-borja legyen, aki a kertet megőrzi.

Jöttek mindenfelől hercegek, grófok, bárók, s válogatott cigánylegények. De egy sem tudott ébren maradni. Mindenkit levert az álomszellő.

Volt a király országában egy szegény özvegyasszony s annak egy derék, ügyibevaló fia. Süttetett az anyjával hamubasült pogácsát, azzal elindult szerencsét próbálni. Meg sem állott, míg a király városába nem ért.

Ment egyenesen a király színe elé, s jelentette, hogy egy élete, egy halála, megőrzi a selyemkertet.

Megy a legény a kertbe. De amint a kapun be akar lépni, elejébe tippen egy egérke, s megszólítja:

– Áldjon meg az Isten, te jó legény, adj nekem egy falás kenyeret, reggel óta semmit sem ettem.

A legény elővette tarisznyájából a hamubasült pogácsát, tört belőle egy jó darabot, s odaadta az egérkének. Megeszi ott mindjárt az egérke a pogácsát, s mondja a legénynek:

– No, te legény, jótétel helyébe jót várj. Látod-e azt a hasadékot a kerítésen? Menj oda, sétálj a hasadék mellett, aztán ne félj, fújhat felőled az álomszellő, el nem alszol. Éjfélkor majd jő a tündérkirály ménese nagy dobogással, szörnyű nyerítéssel. Te csak dobd a ménes elé ezt az arany nyílvesszőt. Aztán lefekhetsz, alhatsz, reggelre úgy megnő a selyemfű, hogy övig ér. Hanem addig meg ne nyugodjál, míg azt az embert el nem pusztítottad, akinél a nyílvesszőt megtalálod, máskülönben az pusztít el téged.

Megköszöni a legény az arany nyílvesszőt, elbúcsúzik az egérkétől, aztán megy a hasadékhoz, s ott sétál fel s alá.

Hát egyszer csak fújni kezd az álomszellő. Jön a ménes nagy dobogással, nyerítéssel: volt ott ezer aranyszőrű paripa, ha nem több. No de a legény nemigen számlálta, hanem fogta a nyílvesszőt, s a ménes elé dobta. Azzal lefeküdt a kerítés tövébe, s úgy aludt, mint a bunda.

Jön reggel a király, nézi a kertjét, s szeme-szája tátva marad a nagy álmélkodástól.

– Ember vagy, fiam – mondta a király. – Amit ígértem, megtartom, neked adom a leányomat s fele királyságomat.

– Köszönöm a jóságát, felséges királyom – mondja a legény –, de én addig meg nem házasodhatom, míg a nyílvesszőmet vissza nem kerítem.

Eleget marasztalta a király, de még a királykisasszony is, mert első látásra megtetszett neki a legény, – de a legény nem maradt. Hát jól van! A királykisasszony feltarisznyálta, s indult a legény a nyílvessző után.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, s mikor éppen a hetedik ország szélén járna, találkozik egy kocsissal, akinek épp az ő nyílvesszeje volt a homlokában.

Kérdi a kocsist:

– Mit fizetsz, ha én kihúzom azt a nyílvesszőt?

Ígérte a kocsis, fizet ő száz pengőt is szívesen.

– Nem kell nekem a pénzed – mondja legény –, csak taníts meg mindenre, amit tudsz, mert úgy szemlélem a képeden, hogy te sokat tudsz.

– Megtanítlak – mondja a kocsis –, csak húzd ki a nyílvesszőt.

A legény úgy kirántotta, mintha ott sem lett volna.

Gondolta magában a kocsis: „Hát te vagy az a legény, aki a homlokomba dobtad a nyílvesszőt. Hiszen majd megtanítalak én!” Hangos szóval azt mondta:

– Hát gyere, de úgy megtanulj mindent, hogy többet tudj, mint én, mert különben vége az életednek.

Azzal elindultak ketten, s beértek egy rengeteg erdőbe. Volt ott három nagy kazal fa. Azt mondja a kocsis:

– Ülj fel az egyiknek a tetejére!

Felül a legény, a kocsis meg alája gyújt. Úgy kiégett a fa a legény alól, hogy még a ruhája sem perzselődött meg.

– No, tudsz-é annyit, mint én? – kérdi a kocsis.

– Dehogy tudok, dehogy tudok – felelt a legény.

Felülteti a második kazalra, azt is kiégeti alóla. De ennek még füstje sem volt, úgy elégett. Felülteti a harmadik kazalra, azt is elégeti, sem füstje, sem lángja nem volt.

Kérdi ismét a legényt:

– Na, tudsz annyit, mint én?

– Tudok-e? Tudok én tízannyit is – feleli a legény.

Volt ott egy tó. A legény keresztülbucskázott a fején, s egy kis hal lett belőle. A kocsis is keresztülbucskázott a fején, lett belőle egy nagy hal, s úszott a halacska után. Szerencsére, már a túlsó parton volt a kicsi halacska, hirtelen kiugrott a tóból, keresztülbucskázott a fején, s jegygyűrű lett belőle. Éppen arra sétált egy királykisasszony. Fölvette a gyűrűt, s az ujjára húzta. Megszólalt a gyűrű:

– Felséges királykisasszony, most a tóból kiugrik mindjárt egy nagy hal, s egy szép úri legény lesz belőle. Kér téged szép mézesmázos szavakkal, hogy add neki a gyűrűt, de te csak mondjad neki: – Addig nem adom, míg ezen a tón keresztül aranyhidat nem csinálsz.

Úgy lett, ahogy a gyűrű mondta. Kiszökött a tóból a nagy hal, dali szép úri legénnyé változott, hogy a királykisasszony szeme bizony megakadt rajta, s kérte a gyűrűt mézesmázos szavakkal.

– Neked adom szívesen, ha ezen a tón keresztül olyan aranyhidat csinálsz, amilyet még emberi szem nem látott.

Azzal a királykisasszony hazament, s ahogy belépett a szobájába, a gyűrű lekoppant a földre, s hát olyan szép legény vált belőle, hogy még szebb a másiknál.

Mondja a legény:

– Felséges királykisasszony, az a másik legény holnap eljön a gyűrűért. Mikor át akarod adni, ejtsd le a földre.

Azzal keresztülbucskázott a fején, s ismét gyűrű lett belőle. A királykisasszony fel is húzta az ujjára.

Másnap reggel kinéz a királykisasszony az ablakon, s hát a szeme csak úgy káprázott a szertelen nagy fényességtől: ott volt az aranyhíd a tó felett. Jött az úri legény, s kérte a gyűrűt. A királykisasszony le is húzta az ujjáról, de elejtette, s az egyszerre apró kásaszemekké változott.

No hiszen! – az úri legény keresztülbucskázott a fején, kakassá változott, s szedegetni kezdte a kásaszemeket.

Az ám, de abban a pillanatban egy kásaszemből kicsike bogárka lett, felmászott a falra, s felült egy puska sárkányára. Nem vette ezt észre a kakas, összeszedte a kásaszemeket, s elkezdett kukorékolni:

– No, te nyílvesszős legény, többet akartál tudni, mint én, de most a begyembe kerültél, szabadulj ki innen, ha tudsz!

Hiszen a kicsi bogárnak sem kellett több. Megnyomta a puska sárkányát, elsült a puska, s úgy meglőtte a kakast, hogy többet nem kukorékolt.

Azzal ismét legénnyé változott. Megköszönte a királykisasszony jóságát, s ment vissza az ő mátkájához.

Hej, nagy volt az öröm. Csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra ment a híre, s olyan nagy volt a vigasság az országban, hogy hét esztendeig nem lehetett látni szomorú embert, csak egyetlen egy síró gyermeket láttam. Az is azért sírt, mert a tyúk kikapta a kezéből a mákos kalácsot.

Aki nem hiszi, járjon utána.