2009. november
1. Médiahatás kérdése a gyermeklapokban
A különféle médiahatás vizsgálatok egyik kitüntetett területe a médiumok hatása a fiatal médiafogyasztókra, a gyerekekre, akiket a felnőtteknél sérülékenyebb, naivabb, öntudatlanabb befogadóknak tekintünk. Hatásról beszélve többnyire negatív hatásra gondolnak, a huszadik század első felében különösen a mozi, később a televíziózás, majd újabban az internethasználat, mobiltelefonozás, különböző nemkívánatosnak minősített hanghordozók, vagyis alapvetően a popkultúra hordozói (Bajomi Lázár Péter 2008. 157.) válnak a kritika céltáblájává.
Holott a hatás nem szükségszerűen és mindenesetben negatív, a kifejezetten gyermekeknek szánt médiatermékek esetében többnyire jelen van egyfajta edukatív szándék is. Még a leginkább profitorientált, tetszetős, hatásvadász és egyáltalán nem olcsó gyermeklapok, a különböző nemzetközi magazinok számtalan nyelven kiadott klónjai (lásd Disney hercegnők, Superman, stb.) sem szorítkoznak csupán a kis olvasók szórakoztatására, (és a fogyasztók idomítására), mindig van bennük kreativitás, készségek fejlesztésére (is) szánt feladat, illetve a felkínált történetek cselekménye, szereplői stb. maximálisan alkalmazkodnak a gyermekirodalom közhiedelemben (és nem feltétlenül a valóságban) élő normáihoz. (pl. moralizálás, harmónia helyreállítása, „éles” részletek mellőzése stb.)
A gyereksajtóra is vonatkoznak a sajtótermékek alapvető jellemzői: az időszerűség (aktualitás), időszakosság (periodicitás) és nyilvánosság (publicitás), ám a hangsúly itt a címzett személyére esik, ami óhatatlanul maga után vonja a nevelés, fejlődés/fejlesztés kérdését.
A gyermekolvasó (különösen a kisebbek) alapvető jellemzője az irányítottság, nem maga dönti el, mit olvas, hanem szülők, oktatók választanak számára ideális esetben egy gazdag, szabadon formálódó piaci kínálatból, kevésbé ideálisban abból a kínálatból, amelyet a hatalom a saját szempontja, vagyis a status quo megtartás szerint válogat össze, illetve tesz hozzáférhetővé. Mégsem nevezném passzívnak, hiszen maga az olvasás, és azt követően az olvasottak interpretálása kimondottan aktivitást, személyes hozzájárulást igényel, még ha időnként megpróbálják kívülről, célzatosan irányítani.
2. Identitás, alteritás
Az alábbiakban azt vizsgálom, hogyan jelenik meg az identitás és az alteritás problémaköre a Napsugár című gyermeklap különböző időszakaiban (1957–58, 1987–88, 2007–2008.) A fenti évszámok amolyan fókuszpontként szolgáltak kutatásom számára, amely minden esetben kiterjedt az ezeket megelőző, illetve követő időszakokra is. Felvezetésül és a kirajzolódó modellek hátteréül a Napsugár alapítását megelőző időszak egyetlen magyar nyelvű gyermeklapja, a Pionír kapcsán azt vázolom fel, hogyan jelentkezett alteritás és identitás kérdése a sztálinista korszak legkeményebb, legideologikusabb korszakában.
Az identitás terminust alapvetően a Freud-i szemléletet árnyaló Erik Erikson által kidolgozott fejlődéslélektani értelemben használom, mint „a szocializáció különböző körülményei között az én és a társas világ viszonyáról alkotott viszonylag stabil mentális képet.” (Cole. 2001. 394). Freuddal ellentétben Erikson az identitás folyamatát egy életen keresztül alakuló folyamatnak tekinti, az emberek életük során többször, több egymásra épülő szakaszban keresnek választ a „Ki vagyok én?” kérdésre. Minden egyes szakasznak megvan a fő feladata, amely a Napsugár, illetve Pionír olvasókat különösen fogékonnyá teszi a didaxis bármely formája számára, hiszen Erikson szerint a 7-14 éves korra jellemző feladat, hogy a gyerekek megtanulják kompetensen és hatékonyan gyakorolni a felnőttek és kortársaik által becsült készségeket, vagy kisebbrendűnek érzik magukat. Azt, hogy melyek ezek a készségek, és az ezekhez kapcsolódó értékek, azt részben éppen a média közvetíti feléjük. (Cole, 2001. 395.)
Alteritásként, másságként értelmezek mindent, amely a gyermekolvasó számára az ismert, dominánsként érzékelhető normától eltérően jelenik meg, legyen az normasértő, mint például egy renitens mesehős, vagy sokkal általánosabb, integrálható másság, például lányszereplő a fiúcsapat tagjai között, hiszen a szövegek többségében a másság valamilyen szinten mindig konfliktusforrás, de legalábbis narrációmozgató elem. VAGY NEM?
3. Gyermeklapok jellemzői a propaganda tükrében
A gyermekeknek szánt (nem csak irodalmi) szövegekben spontán propagandisztikus lehetőség rejlik, s ennek kihasználása nem csupán a szigorú önkényuralmi rendszerek találmánya, a gyermekirodalom tekintélyes hányadában kimutatható, hogy egy adott hatalmi struktúra ideológiáját tükrözik. (Isaac Kramnick például azt vizsgálta, hogyan jelenik meg az ipari kapitalizmus és a polgári rend ideológiája a kora tizenkilencedik századi népszerű gyermekirodalmi művekben.) (Kramnick 1980. 203-240)
Az, hogy egy rendszer mennyire tekinti propagandaeszköznek a gyermeklapokat, (amelyekben hagyományosan nagy teret foglal el az, amit hol jogosan, hol nagyon megengedően fogalmazva „gyermekirodalomnak” nevezünk), lemérhető azon, hogy a docere et delectare ellentétpár melyik oldalát mennyire hangsúlyozza. Minél erősebben támaszkodik a nevelő, tanító jellegre annál fontosabbnak tartja az olvasóhoz eljutó információ célzatos szűrését, az olvasmányokból körvonalazódó események, követendő és elrettentő példák adott doktrínába illeszkedő válogatását.
A gyermeklapokban már megszületésük pillanatától (tehát körülbelül a 18 század közepétől) hagyományosan jelen volt a moralizálás, a delfinizálás, (a tartalmak megszelídítése, voltaképpen hamisítása a gyerekolvasó feltételezett igényeinek megfelelően), amely nem csupán szövegekre vonatkozhat, hanem a világ jelenségeinek ismertetésére is. Csupán a huszadik századtól kezdve beszélhetünk arról, hogy a gyermeklapokban alábbhagy a moralizálás, és egyre nagyobb teret kap a nemzeti gyermekirodalom. Talán ezzel is magyarázható, miért viseltetett kifejezetten ellenségesen a XIX század végi magyar pedagógia az egyre nagyobb számban megjelenő gyereklapokkal szemben, noha kritikájukban fellelhető az új médiumnak a médiatörténet során szinte kötelezően kijáró ellenzés, illetve az attól való félelem. A Magyar Pedagógiai Társaság egyik 1893. február 18-i ülésén többek közt arról beszéltek, hogy „A gyermekújságok nagy pedagógiai tévedésen alapulnak (...) az újság folytonos változás az ide-oda kapkodás, a befejezetlenség, a rendszertelenség és tökéletlenség kifejezője.(...) Az egyszer biztos, hogy a nagyszámú gyermekújságot egy csapásra nem lehet eltüntetnünk a föld színéről, de ennek a reformálásnak nem szabad sokáig késnie.” (Idézi Komáromi, 2001. 316-317.)
A huszadik század első felében mindenesetre számos, változó színvonalú gyermeklap szolgálta a magyar gyermekolvasók igényeit, a második világháború végére azonban megszűntek. (Pl. Az Én Újságom 1889–1944, Magyar Lányok 1894–1944, Örömhír 1896–1944, Zászlónk 1900–1948, vagy a Cimbora 1922–1929.)
4. A sztálinista modell, a Pionír.
Az 1945 után berendezkedő új rendszer természetesen a legfiatalabbak ideológiai nevelésére is ügyelt, ebből a célból alakult a 9–14 éveseknek szánt Pionír című hetilap 1951. június 10-én Bukarestben. Az Ifjúmunkás Szövetség Központi Bizottságának mozgalmi lapjaként indult, 1953 szeptemberétől 1956 februárjáig Marosvásárhelyen, a Magyar Autonóm Tartomány pionírszervezetének lapja, majd ismét visszakerül Bukarestbe, az országos Pionírtanács lapjaként adja át helyét 1967-ben az akkor induló Jóbarátnak.
A lap célja egyértelmű agitációs propaganda végzése: „Pártunk és szervezetünk iránti határtalan odaadás szellemében kell pionírjainkat nevelni”, amint Fazekas Jánosnak, (ekkor az IMSZ KV titkárának) az első számban közölt köszöntőjéből kiderül.
A közölt anyagok tekintetében a Pionír minimális önállósággal rendelkezett, 1956-ig, az első két évben voltaképpen az ugyancsak az IMSZ KV által kiadott román nyelvű Pionierul és a Scînteia Pionierului magyar nyelven közölt változata. A lapjain megjelenő írások tekintélyes része kettős idézet, hiszen a román testvérlapból átvett szövegek a maguk rendjén a szovjet pionírok lapjából, a Pionierszkaja Pravdából származnak.
A személyiségformálás az uralkodó hatalom szempontjából paradox módon azonos az individuum minél gondosabb megszüntetésével. A kommunista „új ember”, az öntudatos pártkáder, akinek személyes érdekei, ambíciói alárendelődnek a közösségnek, illetve az azt irányító párt akaratának. A személyiség (de)formálás hármas eszköze az önállóságot feladó vak engedelmességre való fegyelmezés, a minden (társadalmi, nemi, stb.) különbséget elmosó egységesítés, illetve a pártideológiai képzés. (Manolescu 2004. 215.)
A Pionír által (a politikai széljárásnak megfelelően) változó agresszivitással közvetített értékrend gyakorlatilag az ország minden egyes 9-14 év közötti gyermekéhez eljutott, hiszen mind a pioníroknak, mind a pionírszervezet soraiba fel nem vett vagy onnan kizárt, „osztályidegen származású” diáknak, korabeli szakzsargonban „tanulónak” kötelező volt rá előfizetniük. A lapban közölt írások egy része kifejezetten a pionírfoglalkozások megszervezésére való utasítás, más írások különböző, nemegyszer teljes terjedelemben közölt politikai határozatokat, szónoklatokat stb. kínáltak feldolgozásra az „osztag vagy csoportgyűlések” keretében. Az ideológiai nevelés a gyermekek esetében teljes mértékben alkalmazkodott az aktuális politikai trendekhez, a Pionírban éppúgy megtalálhatók pl. a „láncos kutya” Titót, vagy a „gaz imperialistákat” gúnyoló versek, rajzok, mint békeharcra való felszólítás, illetve a lap MAT-os korszakában a regionális jelleg, és azon belül az etnikai sokféleség hangsúlyozása.
Erőteljesen propagandisztikus, politikailag determinált modell ez, amelyben csaknem semmilyen szerepet nem játszik az egyéni identitás. A gyermekolvasók a lapban nem önmagukkal, hanem az ideális pionír fantomképével szembesülhettek. A versek, elbeszélések, ahogy a szorosan vett sajtóműfajok (hírek, tudósítások, interjúk stb.) egy egyéni jegyekkel alig rendelkező, egyenruhát, pionírnyakkendőt viselő, különféle közmunkákban tevékenykedő gyermekméretű robotot mutatnak.
Annál erőteljesebben jelenik meg a csoportidentitás. A egyéni tevékenység éppolyan kihágást jelent, mint a közmunka alól való kibúvás, még a viszonylag magányos tevékenységek, mint az olvasás is közösségi térben, (pl. könyvtár, olvasókör) zajlanak. A csoportkohézió erősítése, a valamilyen közösségbe tartozás érzése arra hivatott, hogy elfedje azt a tényt, hogy a csoport, nem más, mint a korábban már említett, identitás nélküli egyedek közössége.
Az azonosulás számára felkínált szerepmodell ugyanakkor ambivalens, a Pionír által kínált gyermekkép egyfelől infantilizáló (se szeri se száma a „napfényes gyermekkort gondtalanul élvező”, vidáman nevetgélő, táborozó, közmunkázó stb. pionírportréknak), másfelől konkrét célok értelmében agresszíven emancipál (pl. hangsúlyos szerepet szán a politikának, időnként kifejezetten kampánytevékenységre szólítja fel a választói korhatár alatt lévő olvasót.)
Az önmeghatározás fontos velejárója azoknak a tulajdonságoknak a megragadása, amelyek a „mi”-t a „másokkal” ellentétben artikulálják. Kenneth Burke Mein Kampf-elemzése kimutatja, milyen fontos szerepet játszott az ellenségkép kialakítása Hitler retorikájában (Szabó1998. 56-88).
A másság csakis devianciaként jelenik meg, olyan jelenségként, amelyet az öntudatos pionír-olvasónak kötelessége feljelenteni, elítélni, megjavítani, adott esetben kiirtani. A lap időről időre változó című rovata (A Pionír Távírója jelenti, Foto Feri Látta, Négyszemközt) a feljelentés és megszégyenítés nyilvános fóruma, ahol a hibát és elkövetőjét osztálytársak, tanárok, sőt szülők (!) feljelentése alapján mindenki számára azonosíthatóan (név, cím, iskola, osztály stb.) leplezik le.
Különösen a lap első néhány évfolyamában gyakori az a jelenség, hogy a Másik kifejezetten ellenségként jelenik meg. Mind a külső (imperialisták, Tito, Nyugat), mind pedig a belső ellenség (szabotőrök, kulákok stb.) a korszak népszerű gyűlöletverseiből ismert retorika szellemében (Osman, 2004. 59-60.) magukon viselik a fizikai deformáltság, az animalizálás ismert jegyeit. A „gyáva náci hordák” „kancsal szemében gyűlölet égett/ kezükben öltek a fegyverek” (Domahidi Gyula.) Különösen a koreai háború illetve a Tito-ellenes kampány kínál alkalmat az ellenségkép megrajzolására, 1954-ig gyakoriak a lap utolsó oldalán közölt, (gyakran fotóval, illusztrációval ellátott) hírek az ellenséges katonák által meggyilkolt, megkínozott stb. gyerekekről.
5. Részleges korlátozottság modell – Napsugár 1957–58
A sztálinista identitás- és másságmodell konstrukciókhoz képest hatalmas változást jelentett a Napsugár megjelenése a romániai magyar gyermeklapok között.
A kisiskolások számára szerkesztett lap első száma 1957 januárjában jelent meg Kolozsváron, (noha megalapítását néhány hónappal korábban már felvetették.) A Pionírral ellentétben, a Napsugár a pionírszervezetbe még be nem lépett, vagy frissen bekerült gyerekeknek szólt, és nem mozgalmi, hanem irodalmi lap volt. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy függetleníthette magát az uralkodó kommunista ideológiától, vagy kibújhatott a cenzúra alól. (A Napsugár is az Ifjúmunkás Szövetség Központi Választmányának lapja, majd 1967-től a Pionírszervezetek Országos Tanácsa alá tartozik.)
Az a tény, hogy kisgyermekeknek szólt és irodalmi lap volt, mégis a korábbiakban tapasztaltakhoz mérten valamivel nagyobb mozgásteret engedélyezett, amelyet a lap szerkesztői igyekeztek kreatívan és értékteremtő módon kitölteni.
A mind tartalmi, mind pedig vizuális-tipográfiai szempontból igényes gyermeklap szerkesztésének szándéka mindvégig érezhető a Napsugár oldalain: „... olyan irodalmi gyereklapot igyekeztünk szerkeszteni, amelyik rászoktatja a gyermeket az olvasásra, megkedvelteti vele a verset, miközben az első oldalakon igyekeztünk megadni ’a császárnak, ami a császáré’ nehogy az Istenét is magának követelje” (Fodor 2003. 17.)
A kötelező, ideológiailag előírt témaválasztás az első két évfolyamban még kimerül egy-egy vezércikk vagy vers közlésében, a későbbiekben azonban egyre nagyobb teret követel magának.
A Napsugár ezen korai korszakában a lojális pionír identitás kialakításához kínál fogódzókat, anélkül, hogy emancipálná, felnőtt feladatokkal terhelné a gyermekolvasót, mint ahogy azt a korábbi modellben láttuk. Eltűnik ugyanakkor a nemegyszer traumatizáló szövegekben ábrázolt ellenségkép, külső ellenségről egyáltalán nem esik szó, a belső ellenég pedig (egy-egy zsugori, gonosz gazda, gyáros stb. képében) inkább csak a múltról szóló szövegekben bukkan fel.
A gyermekirodalom szocializációs funkcióval is rendelkezik, a mesékből, versekből, az olvasó konfliktushelyzetekkel és azok megoldási módozataival, a világ működésével, az egyén számára adott lehetőségekkel ismerkedik meg. Az, hogy milyen témák, milyen elemek jelennek meg az egyes szövegekben nemcsak arra utal, hogy milyen világképet kívántak közvetíteni, hanem arra is, hogy milyen identitáselemeket kínáltak fel az olvasónak.
Az a tény, hogy a korszak legkiválóbb írói, költői, illusztrátorai szerepelnek a Napsugárban olyan esztétikai szintet biztosított (ha nem is minden egyes oldalán a lapnak), amely mind az egyéni, mind pedig a kulturális identitás kialakításához értékes támpontokat nyújthatott.
A közösségi identitás kiemelt fontossággal bír, ez a közösség természetesen nem valamilyen spontán módon szerveződő csoport, hanem szigorúan pionírközösség, esetleg az egy iskolában tanuló, egy tömbházban lakó pionírok közössége.
(Ebben az esetben viszont az etnikai változatosság elve szerint a csoportban kötelezően szerepel román, magyar és német pionír. Viszont a legritkább esetben van szó arról, hogy a gyerekek hogyan, milyen nyelven kommunikálnak egymással, mintha a Pionírszervezet kötelékébe való tartozás megszüntetné a nyelvi korlátokat. Az etnikai másság itt csupán megemlítődik, a hangsúly a különböző tevékenységek formájában megnyilvánuló közös értékrenden, a „pionírságon” van.)
Ha a kisebbekében nem is, a nagyobb Napsugárolvasók körében már kétségtelenül fontos szerepet játszik a nemi identitás kérdése. A „pionírság” mint a másságot elmosó, egyetlen masszába integráló erő azonban itt is közbelép. A történetek szereplői meglehetősen aszexuális lények, a piros nyakkendő mintegy eltörli a fiú-lány különbségeket. A családi szféra ábrázolásában azonban fennmaradnak a nemi különbségek. Általában a nagytestvér a fiú, a csetlő-botló kicsi a lány (lásd Nagy István Teri és Feri történeteit), a szülők otthoni munkamegosztása is híven tükrözi a klasszikus patriarchális rendet (apa szerel, újságot olvas, anya főz, mos, takarít stb.) A gyerekvilágban azonban alig érzékelhető a nemi szerepek szerinti elkülönülés, a „kollektív tevékenység” eszménye felülír minden (a valóságban nyilván létező) különbséget. Így a pionírfiúnak és lánynak ugyanazok a feladatok jutnak, mind az iskolai tevékenységek, mind pedig a gyakran szorgalmazott közmunka terén.
Fiúk sokkal nagyobb arányban szerepelnek a történetekben, mint lányok, illetve gyakrabban kapnak a cselekményt irányító, formáló szerepet, míg a lányszereplők passzívabbak. (A fiúszereplők nagyobb száma és aktívabb viselkedése egyébként gyermekirodalmi hagyomány, minden bizonnyal nem független attól a ténytől, hogy a szerzők közt is többségben vannak az írók, és a gyerektörténetek jelentős hányada visszaemlékezés a szerző gyerekkorára, gyermekkori élményeire.)
A Napsugár prózaanyagának túlnyomó részét a különböző integrációs történetek teszik ki, amelyekben a főhős tudatlansága vagy valamilyen jellemhibája folytán vét a közösség törvényei ellen, majd hibáját fölismerve, bűnét megvallva feloldozást nyer. Ezek a makarenkói modellnek megfelelő iskola-és családmodellt közvetítő történetek ismét egy sematikus, előre meghatározott nyomvonalat követő pioníridentitás kialakítását célozzák
Ezzel szemben jelennek meg a regionális illetve a nemzeti identitás kialakítását segítő, hangsúlyozó szövegek. Az indulás lendülete mellett a nemzeti gyermekirodalom hagyományának megőrzésére tett próbálkozások jellemzik az első két évfolyamot. (Benedek Elek és mások által gyűjtött magyar népmesék, Petőfi Sándor, Lévay József, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor és mások verseit, szövegeit közli a lap.) Az uralkodó hatalom (román) nyelvétől eltérő regionális (erdélyi) és kisebbségi (magyar) vonások tematizálására egyfelől a népi kultúra és néphagyomány hangsúlyozása, másfelől pedig a transzszilvanista eszmét a kommunista internacionalizmus köntösébe bújtató megközelítésmód nyújtott lehetőséget. Ebben az időszakban szinte minden számban közölnek népi mondókákat, találós kérdéseket, népi gyerekjátékokat is (a koreográfia leírásával egyetemben).
Ez a tendencia érzékelhető a lapszámok vizuális anyagának vizsgálatában is, a pirospozsgás pionírok mellett viszonylag gyakran jelennek meg népviseletbe öltözött gyerekek is. Az 1957-es évfolyam hátsó borítólapjain népviseleteket mutat be, ezen belül a különböző erdélyi magyar tájegységek (Kalotaszeg, Torockó, Mezőség, Székelyföld) viseletét ábrázolja.
6. A „sebzett identitás”– Napsugár 1987–1988.
A romániai kommunizmus legsivárabb korszakának jegyeit a Napsugár is magán viseli. Az ideológiai nevelésre szánt anyag itt már 4-5 oldal terjedelmű, és mind tördelésében, mind illusztrációiban erőteljesen elkülönül a laptest többi részéről. A szerkesztők minden (akkor) felhasználható eszközzel arra törekedtek, hogy minél jobban elhatárolódjon a lapnak ez a része a többitől. (Itt szigorúan csak pufók, piros arcú, mosolygós iskolai-, vagy ünnepi egyenruhás pionírokat lehet látni, míg a laptest többi részében évszakfüggő, illetve utcai ruhában, változatos testarányokkal, arcvonásokkal ábrázolják a gyerekszereplőket, illetve megjelenik a sematikus ábrázolás is. Holott az illusztrátorok ugyanazok, de az első oldalakon gyakran nem tűntetik fel a nevüket, ahogy a rendszeresen román nyelvből átvett pártversek fordítóit sem. )
(Mivel tanulmányíróként abba a szerencsés/szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy éppen az adott időszakban tartoztam a Napsugárolvasók korosztályába, alkalmam nyílik saját egykori olvasói tapasztalataimmal összevetni jelenlegi kutatásomat. Emlékeim szerint a szerkesztők azon törekvése, hogy az első négy oldal ideológiai anyagát leválasszák a laptestről, mintegy „izolálják”, tökéletesen bevált. Mindenki egyenesen a negyedik oldalon nyitotta ki a lapot, és arra sem emlékszem, hogy tanáraink valaha is megemlítették volna az egyértelműen „közös tanórai felhasználásra, megbeszélésre” szánt anyagok bármelyikét.)
A Napsugár „olvasásra szánt” részében továbbra is megtalálható a mindenható közösség mítosza, de egyre inkább veszít az erejéből, a kiemelt pionírfigurák egyre jobban belesimulnak egy arctalan tömegbe, egyre megfoghatatlanabbakká válnak. Bálint Tibor A fehérhajú tündér (1987/1) című meséjében például névtelen, arctalan gyerekek segítik az utca hajdani jótékonykodóját.
Azonosulásra, mintakövetésre, utánzásra vajmi kevés lehetőséget nyújtanak az ekkor közölt szövegek, a tanulságok levonásának korábban kedvelt didaktikai fogása is többnyire kimarad, mintha a lap szerkesztői/szerzői kifejezetten arra törekedtek volna, hogy minél sematikusabb, életidegenebb, a 80-as évek jelenétől a múlt felé kanyarodó történeteket közöljenek, s a naiv olvasó számára megnehezítsék az azokból körvonalazódó minták követését.
A versekben ugyanakkor többször is megjelenik a fenyegetett identitás, az elmagányosodás, a félelem, az egész korszakra jellemző rossz közérzet metaforikus képe. Ezek a többnyire természeti tematikájú, különösen az őszi, téli lapszámokban megjelenő versek alighanem a feltételezett gyermekolvasó mellett a felnőtt olvasót (is) célozzák.
„Fölégették a nádast, / most pernye és korom / és árván maradt árnyak / gyászolnak a havon. // Egyedül egy szál rongyos / befagyott nád rikoltoz / önmaga váza már- // vijjog, verdesi véres / szárnyát a fényes jéghez, / mint egy madár.” (Kányádi Sándor: Nádszál)
A gyermeklap státusz olyan, akkoriban közszájon forgó, de hivatalos fórumokon ki nem mondható témák megjelenítésére ad lehetőséget, mint például a korabeli súlyos élelmiszerhiány, vagy a tömeges kitelepedések (Markó Béla: Az egyszeri bolt, Fecskék az őszben. Visky András: Ébredj Napsugár! )
A sebzett identitás metaforikus megjelenítése mellett Kovács András Ferenc verseiben a játékos identitás/identitáskeresés is megjelenik, amely maszkok, szerepek közt válogatva definiálja önmagát. „Lehettem volna bármi más: / színész, karmester, üsse kő, / esetleg festő, úrhajós, / költő vagy lepke-kergető! / Minden lehettem volna hát / de én lettem – bolond dolog / hogy egy tudósra, vagy talán / egy tengerészre gondolok...”
A másság megjelenítésében talán éppen ezekben az években mutat a legelfogadóbb attitűdöt a Napsugár. A személyes hangvétel, a másság elfogadására való tanuságtétel hangneme dominál. Az általában egyes szám első személyben elmondott, múltba visszaereszkedő történetekben a mássággal való konfrontálódás helyenként tragikus, szomorú felhangot tartalmaz, (Kányádi Sándor: Félnótás Ferkő), máskor ironikus felhangú (Bálin Tibor: Mese Marslakóról) ugyanakkor mindig jelen van a konfliktus moralizáló feloldása, a másság elfogadása egy általános humanista eszmény jegyében, már-már a később begyűrűző political correctness szellemében, ám attól még eltérő nyelvhasználattal.
„Ez éppen olyan ember, mint mi, csak csodálatosan szép a hangja!” – biztatja a néger énekestől megrémülő fiúcskát az apja. (Bajor Andor: Kaland egy régi moziban) (Kiemelés tőlem V.J.) A szemüvege miatt kicsúfolt fiúcskát ezzel vigasztalja a tanítója: „Mit törődsz te vele, mit kiabálnak? Mindenkinek vállalnia kell a szívét, az arcát, a szemét! Ezt ti is jegyezzétek meg, pápaszem nélküli majmok!” (Bajor Andor: A pápaszemes kígyó)
Valószínűleg az identitás és másság kérdésének elvontabb, művészibb, árnyaltabb bemutatása valamelyest kompenzálni próbálta a gyermeklapokban többnyire jelenlevő, a nemzeti/kulturális identitás erősítésére szolgáló szövegek, információk (magyar népmesék, mondák, népszokások, magyar irodalmi hagyomány stb.) teljes hiányát. Az 1988. májusi lapszámmal kezdve a helységnevek kizárólag románul szerepelhetnek a lapban, ettől kezdve elszaporodnak az olyan, szűkebb körben érthető, (a kisebb gyermekolvasók számára minden bizonnyal nehezebben azonosítható) utalások, mint a „Mátyás király városa”, vagy „A Maros felső folyásánál, a Dél-hegy lábánál”.
A 80-as évek vége ritkán szerepel azokban az összeállításokban, amelyekkel a romániai folyóiratok önnön múltjukat ábrázolják. A Napsugár azonban kivételt jelent, a legkisebb szerkesztői szabadság és nagyfokú cenzúra időszakában számos olyan szöveget (főleg verset) közölt, amelyeket később szerzőik nyugodtan válogathattak a 90-es években megjelenő köteteikbe. ( Lásd Kovács András Ferenc, Visky András, Markó Béla, Kányádi Sándor stb. verseit )
A Napsugár számára zökkenőmentesnek bizonyult az 1989-es eseményeket követő átmenet: gyakorlatilag folytatódnak, s csak lassacskán „amortizálódnak” a korábban elkezdett szereplők történeteit elmesélő sorozatok (Bálint Tibor, Bíró László, Fodor Sándor, Méhes György meséi). Az 1990 január-februári összevont lapszámmal kezdve viszont hangsúlyosan megjelenik a vallás (bibliai történetek), illetve a nemzeti/ kulturális identitás témája, (népmesék, mondák, népszokások ismertetése, klasszikus magyar irodalmi hagyomány egyes darabjai stb.)
7. Atomizált identitásképek 2007–2008
A 2007-ben fennállásának ötvenedik esztendejét ünneplő Napsugár fejlécén az áll, hogy „gyermekirodalmi lap”, de ez a minősítés már csak megszorításokkal alkalmazható. Az irodalom továbbra is jelen van a lapban, de jóval kisebb mértékben, mint akár a 90-es években volt. Különösen a versanyaga változatos és színes, számos kortárs költő szerepel benne rendszeresen (Balázs Imre József, Cseh Katalin, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, László Noémi).
Mégis másként tekinthető irodalmi lapnak, mint korábban, a mai olvasói preferenciákhoz, a mai olvasási stratégiákhoz alkalmazkodott. Jelenlegi olvasói (16000-es példányszámban jelenik meg!) a számítógéppel, internethasználattal már óvodáskor előtt megismerkednek, (a postarovatban közölt levelek egyikében a honlap megjelenését az elvileg olvasni még nem is tudó óvodások is üdvözlik. 2007/1.)
Vibráló, villódzó ugyanakkor interaktív olvasásra serkentő a jelenlegi Napsugár, amelynek most már tekintélyes hányadát teszi ki a gyerekek által írt, készített, fotózott, összeállított anyag. A gyakori tematikus számokban az irodalom az időnként hatalmas mennyiségű információ művészi illusztrációja, esztétikai szinten való megjelenítése. (Lásd László Noémi lapszámonként visszatérő, tematikus verseit.)
A lap vizuális megjelenése, a tördelés is egy fragmentálódott, a nagyobb darabokból összeálló szövegrészekkel szemben a kisebb, tetszőlegesen variálható információkat kedvelő, „internetérzékeny” olvasói tudathoz alkalmazkodik.
A Napsugár-olvasó aktív olvasó, aki kedve, érdeklődése, igényei szerint, nagyjából az internetes szörfölés módszerével válogat az olvasásra kínált tartalmak között. Az identitás legerősebben itt magában az olvasásban aktualizálódik, abban ahogyan az olvasó felhasználja, összeköti, valamilyen koherens egységbe rendezi a lap által kínált szövegeket. Az utolsó két évfolyamban egy-egy olyan szám is akad, amelyek szinte teljesen az olvasónak adják át a lapot, 2007 májusában „Ha én szülő lennék” címmel jövőképeiket fogalmazzák meg a gyermekek, 2008 májusában pedig Balázs Imre József egyik versének apropóján (Magamtól nem emlékezem) kisgyermekkori emlékeket, történeteket elevenítenek fel a gyermekolvasók.
(Az első összeállítás feltűnően konzervatívnak mutatja a gyerekek jövőképét, amelynek megjelenítését mintha átszínezné a televíziós sorozatok képi világa: valós tapasztalataikkal ellentétben a legtöbb gyerek családi házban képzeli el felnőtt életét, két gyerekkel, kutyával, esetleg úszómedencével. )
A 2007-2008-as évfolyamok alapján a mostani napsugár elsősorban a nemzeti/kulturális identitás formálásához nyújt nagymennyiségű adatot. Minden lapszám bemutat valamilyen magyar történelmi figurát (Hunyadi Mátyás, Kossuth Lajos, Szent László stb.) Nagy hangsúly esik az adott időszakhoz fűződő néphagyományok, a népművészeti alkotások, népviseletek ismertetésére (Gazda Klára, Zsigmond Emese rovatai), amelyek tekintélyes része a jelenlegi, városlakó olvasó számára csaknem ugyanolyan egzotikusnak tűnhet, mint a Kószabósza utazásai címmel egybegyűjtött ismertetők Európa és a világ egyes országairól.
A nemzeti, közösségi identitás kialakításában fontos szerepet játszik a nemzeti történelem, illetve kultúra ismerete, erre kétségtelenül nagy hangsúlyt fektetnek a lap szerkesztői. Témaválasztásuk alapvetően historikus és rurális irányultságú, a közelmúlt, de akár a XX század eseményeiről kevés szó esik, a múlt ismertetése (egyelőre) nagyjából lezárul az 1948-as forradalommal. (Ez alól kivételt képez a 2007/1-es jubileumi szám, amelyben a Napsugár története kapcsán szó esik a kommunista korszak bizonyos jellemzőiről, például a cenzúra szerepéről.) A lapszámban közöltek megtalálhatóak a
www.napsugar.ro honlapon, ahol ezen kívül magyar zeneszerzők híres műveiből, (Bakfark Bálinttól Kodály Zoltánig) vagy magyar vonatkozású zeneművekből lehet részleteket hallgatni.
A jelen, a városi környezet, a popkultúra (vagyis az olyan témák, amelyekről a gyermekolvasó más csatornákból is informálódhat) nem játszanak jelentős szerepet a Napsugárban.
A fentebb is említett Kószabósza visszatérő figurája a lapnak, amolyan emblémája az új Napsugárnak. A 2002–2003-es évfolyamokban Európa néhány országát mutatja be, 2007 szeptemberétől kezdve pedig kilenc lapszámon keresztül (az iskolai tanév kilenc hónapjához igazodva) a „nagyvilágban” barangol, és Japánt, Ausztráliát és Óceániát, Indiát, Amerikai Egyesül Államokat, Kanadát, Kínát, Latin-Amerikát, a muzulmán országokat és Fekete Afrikát mutatja be.
Ezek a sorozatok nemcsak az adott térségről szóló információk beszerzésére nyújtanak kiváló lehetőséget az olvasónak, hanem arra is, hogy virtuálisan az etnikai, vallási másság különféle formáival találkozzon. Az az alteritás kép, amely ezekből a tematikus összeállításokból kirajzolódik színes, kulturális információ alapú és nem személyekhez, tapasztalatokhoz köthető. (Egy-egy adott ország, földrész tematizálásához rendszerint az adott kultúrából vett irodalmi szemelvények, az adott kultúrát, képi világot stb. szimbolikusan megjelenítő versek kapcsolódnak.) Ezek a színes, információs mozaikként formálódó összeállítások ugyanakkor időnként nem mentesek a sztereotípiáktól, („A négereknek a vérükben van a ritmus, a tánc. 2007/12.”).
Léteznek az etnikai, vallási különbségeknek olyan szeletei is, amelyekkel noha a hétköznapokban gyakran szembesülhet a gyermekolvasó a Napsugár (ahogy más gyermeklapok, ábécéskönyvek stb.) lapjain sem a szocialista „népek testvérisége” eszme, sem a szabad információkínálat korszakában nem találkozott, nem szembesül az olvasó. A Romániában élő etnikumok közül sem a cigányság, sem a zsidóság nem jelenik meg, holott különösen az előbbi állandó témája a médiának. (Ion Manolescu is felhívja a figyelmet arra, hogy a kommunista korszak ábécéskönyvek sztereotípiáktól hemzsegő történeteiben, – amelyekben románok, magyarok németek idilli egyetértésben élnek egy tömbházban, játszanak együtt stb. – a nemzetiségek palettájáról tendenciózusan hiányoznak a zsidók, cigányok, törökök. Manolescu, 2005. 310.)
A jelenlegi Napsugár az interaktivitás szellemében atomizált identitástöredékeket közvetít, amelyekből az olvasó aktív részvételével, az olvasás, befogadás folyamatában rajzolódik ki valamilyen (természetesen olvasatonként) eltérő identitáskép, illetve a másság valamilyen konstrukciója.
KÖNYVÉSZET
- BAJOMI-LÁZÁR Péter
2008. Média és társadalom. Második, bővített kiadás. Antenna-könyvek sorozat. PrintXBudavárZrt. Médiakutató Alapítvány. Budapest
- BURKE, Kenneth
1998. A „Mein Kampf” retorikája. In. Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Jószöveg Műhely Kiadó. Budapest
- COLE, Michael – COLE, Sheila R.
2001. Fejlődéslélektan. Budapest, Osiris Kiadó
- FODOR Sándor
2002. „A gyerek nem a legigényesebb, de biztos, hogy a legőszintébb olvasó”. Beszélgetés a gyermekirodalomról a Napsugár indulásáról. Kérdezett Balázs Imre József. Korunk 10. 27-34.
- KRAMNICK, Isaac
1980. Children’s Literature and bourgeois ideology. In. Perez Zagorin (ed.) Culture and Politics From Puritanism to the Enlightenment. Berkeley, California
- KOMÁROMI Gabriella (szerk.)
2001. Gyermekirodalom. Budapest, Helikon Kiadó
- MANOLESCU, Ion
2004. Abecedarele – o paraliteratură politică. In. Paul Cernat, Ion Manolescu, Angelo Motchievici, Ioan Stanomir: Explorări în comunismul românesc I. Iași, Ed. Polirom
- MANOLESCU ION
2005. Clișee tematice ale manualelor comuniste de clasele primare. In. Paul Cernat, Ion Manolescu, Angelo Motchievici, Ioan Stanomir: Explorări în comunismul românesc II. Iași, Ed. Polirom
- OSMAN Fernanda Emanuela
2004. Note despre poezia agitatorică a anilor 50. caietele Echinox, vol. 7. Cluj napoca, Editura Dacia
